Miért hasonlítom magam másokhoz?

Az összehasonlítás alattomos dolog. Sokszor nem is úgy indul, hogy direkt bántani akarod magad. Csak meglátsz valakit, aki szebbnek tűnik, sikeresebbnek, lazábbnak, magabiztosabbnak, jobb anyának, jobb nőnek, jobb embernek. És hirtelen már nem is őt látod igazán, hanem magadat kezded méricskélni hozzá.

Neki miért megy jobban? Ő miért tart előrébb? Én miért nem vagyok ilyen? Velem miért nem történik ez? Belőlem mi hiányzik?

És mire észbe kapsz, már nem egyszerűen néztél valakit. Hanem lejjebb tetted magad.

Ez az egész azért tud ennyire fájni, mert ilyenkor nem csak a másik emberhez hasonlítod magad. Hanem egy belső mércéhez is, amit sokszor nem is te választottál. Valahonnan hozod. Valamikor megtanultad, hogy figyelni kell, ki milyen. Hogy jobb vagy rosszabb vagy-e. Hogy elég vagy-e. Hogy megfelelsz-e. Hogy hol állsz másokhoz képest.

Lehet, hogy gyerekkorodban hasonlítgattak. A testvéredhez. Egy osztálytársadhoz. A „bezzeg” gyerekhez. Lehet, hogy nem mondták ki durván, mégis érezted, hogy valakihez képest vagy értékelve. Lehet, hogy akkor kaptál figyelmet, amikor jól teljesítettél, jól viselkedtél, szépen néztél ki, nem volt veled gond. És szépen lassan megtanultad: figyelnem kell magam, mert valahogy mindig bizonyítanom kell, hogy elég vagyok.

Felnőttként ez már nem mindig látszik ilyen tisztán. Csak azt veszed észre, hogy társaságban pásztázol. Ki hogy néz ki. Ki mit ért el. Kinek milyen párja van. Ki milyen házban él. Ki milyen testben van. Ki milyen könnyedén beszél.

És közben belül elindul valami. Egy szorítás. Egy szégyen. Egy kisebbé válás. Mintha a másik ember létezése valahogy bizonyíték lenne arra, hogy veled baj van.

Pedig sokszor nem a másikkal van dolgod.

Hanem azzal a régi érzéssel, hogy neked valahogy mindig kevesebb jutott. Kevesebb figyelem. Kevesebb elismerés. Kevesebb biztonság. Kevesebb visszajelzés arról, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy.

Ezért fájhat ennyire, amikor valaki más ragyog. Nem azért, mert rossz ember vagy. Nem azért, mert irigy vagy. Hanem mert az ő jelenléte megnyomhat benned egy régi hiányt.

Azt, hogy téged nem láttak így. Téged nem emeltek így. Téged nem választottak így. Téged nem dicsértek így. Neked talán sokszor magadnak kellett kitalálni, hogy értékes vagy-e.

Az összehasonlítás ezért sokszor nem hiúság. Hanem seb.

Egy belső seb, ami azt kérdezi: én hol vagyok ebben? Én mikor leszek elég? Engem mikor látnak meg? Nekem mikor jár az, ami másnak természetesnek tűnik?

És itt jön a csavar. Mert amíg másokat nézel, addig könnyű azt hinni, hogy ők szerencsések. Ha olyan lennék, mint ő, akkor jobb lenne. Ha úgy néznék ki. Ha olyan sikeres lennék. Ha olyan magabiztosan beszélnék. Ha olyan kapcsolatom lenne. Ha olyan testem lenne. Ha olyan életem lenne.

De a megoldás nem az, hogy valaki más életét próbálod lemásolni.

Hanem az, hogy végre ránézel arra, miért fáj ennyire a sajátodban lenni.

Miért nem elég, ami benned van? Kihez képest mérted magad ennyi ideig? Kinek a szemével nézed magad? Ki mellett tanultad meg, hogy kevesebb vagy? Miért maradt benned az az érzés, hogy neked még bizonyítanod kell?

Mert lehet, hogy te már rég nem is a valóságot nézed. Hanem egy régi belső tükröt. Egy olyan tükröt, ami torzít. Ami mindig azt mutatja, mi hiányzik. Mi nem elég. Mi lehetne jobb. Miért nem vagy olyan, mint más.

És ha ebbe a tükörbe nézel nap mint nap, előbb-utóbb elhiszed, hogy tényleg veled van baj.

Pedig lehet, hogy nem veled van baj.

Lehet, hogy azzal a mércével van baj, amit magaddal szemben használsz.

Lehet, hogy olyan elvárásokhoz méred magad, amik soha nem rólad szóltak. Lehet, hogy még mindig valakinek a szeretetét, elismerését vagy figyelmét próbálod megnyerni. Lehet, hogy a másokhoz hasonlítgatás mögött nem az van, hogy jobb akarsz lenni náluk, hanem az, hogy végre szeretnéd érezni: te is számítasz.

Ezért nem elég azt mondani magadnak, hogy „ne hasonlítsd magad másokhoz”. Ettől ritkán változik bármi. Mert ha ez ilyen egyszerű lenne, már rég abbahagytad volna.

A kérdés inkább az, hogy mi történik benned, amikor hasonlítani kezdesz.

Mit érzel pontosan? Szégyent? Dühöt? Hiányt? Irigységet? Magányt? Azt, hogy lemaradtál? Azt, hogy másoknak könnyebb? Azt, hogy neked valamiért mindig nehezebb?

Ezek az érzések mutatják az utat.

Nem azért, hogy még jobban bántsd magad miattuk. Hanem azért, mert ezek mögött lehet ott az a régi pont, ahol elkezdted elhinni, hogy nem vagy elég.

A konzultációban ezzel lehet dolgozni. Nem azzal, hogy megtanulj szép mondatokat mondogatni magadnak a tükör előtt. Hanem azzal, hogy megértsd, honnan jön ez a belső mérce. Kihez kötődik. Mikor alakult ki. Mit kellett akkor bizonyítanod. Mit nem kaptál meg. Milyen mondat maradt benned kimondatlanul.

Mert amikor meglátod, hogy nem a másik ember értékesebb nálad, hanem te nézed magad egy régi seb szemüvegén keresztül, akkor valami elkezd változni.

Nem egyik napról a másikra. De elkezded észrevenni, hogy mások élete nem a te értéked mércéje. Más szépsége nem vesz el a tiédből. Más sikere nem bizonyítja, hogy te kevés vagy. Más útja nem jelenti azt, hogy a tiéd rossz.

És talán először nem az lesz a cél, hogy soha többé ne hasonlítsd magad senkihez.

Hanem az, hogy amikor megtörténik, már ne dőlj be neki teljesen.

Megállj egy pillanatra, és megkérdezd magadtól: mit fáj most bennem ennyire?

Mert lehet, hogy nem a másik emberről szól.

Lehet, hogy rólad. Egy régi részedről, aki még mindig várja, hogy végre ne másokhoz képest legyen értékes, hanem önmagában.

Ez mélyebb téma annál, mint hogy „legyél magabiztosabb”. Itt sokszor régi szégyennel, megfeleléssel, családi mintákkal és belső hiánnyal kell dolgozni. Konzultációban éppen ezért lehet fontos ránézni: nem csak arra, hogy kikhez hasonlítod magad, hanem arra is, hogy miért tanultad meg, hogy ehhez egyáltalán mérned kell magad.

Szeretettel,
Heni